Emlékeim - 1

Túl az Óperencián

Van a házunkban a lépcsőházban egy hatalmas fehér falfelület, ami telis-de teli van régi családi képpel. Ide gyűjtöttem össze a felmenőimet….a szüleim fiatalon, anyukám gyönyörű hófehér esküvői ruhában….. itt vannak a nagyszüleim,…. dédszüleim. Sokszor kézen fogom a már értelmesebb unokám valamelyikét, odavezetem, nézegetjük…… és mesélek neki. De csak magam kedvére is többször elidőzöm közöttük. Vagy a nagy rohanásban egy futó pillantás, egy rájuk mosolygás is jókedvre derít. Mintha visszamosolyognának bátorítva….csak így tovább kislányom!

Nagyapám, a huncut szemű, kackiás bajuszú nagyapám, még kacsint is hozzá, és szinte hallom, ahogy mondja:

-Lánka, te megin nőtté!

Mert mindig ezt mondogatta, ha találkoztunk. Bár, hogy miért látta így, a mai napig nem tudom, hiszen a 163 cm-es magasságom talán nem indokolja.

Nagyapám jómódú parasztember volt. Erős fájú, jóképű….menyecskekedvelő hírében állt. Kislány koromban sokat hallottam a családot beszélgetni az „öreg” viselt dolgairól. Mindig vidám, szinte bohó….nagyvérű embernek ismerte mindenki a „fűrészes” Orcsik bácsit. Na nem nomen est omen,…igazából volt fűrészgépe, amivel járt a környékbeli szomszédokhoz felvágni a télire valót. A tanya még most is áll, ahol második asszonyával gazdálkodtak. Gyönyörű két jegenyefa tört égnek a bejáróban, messziről hirdetve, hogy nem valami szegény ember otthona ez.

Én itt csak vendég voltam kislánykoromban. Nem úgy az unokahúgom, aki az új asszony kapcsán fél unokatestvérem volt, ő az egész nyarat kinn töltötte. Értett az mindenhez! Legeltette a két tehenet a réten, szaladt a libák után, etette a disznókat, s ha nagyapa beállt az udvarba a tehetős parasztoknak akkor már meglevő gumis kocsijával, két gyönyörű lovával, hát még a hámot is leügyeskedte a Szellőről, meg a Fecskéről. Én ezeknek a közelébe sem mertem menni.

Gyönyörködtem a rét virágaiban,….. szedtem a búzamezőben az anyarozst.( még ma is az orromban van az illata az érő gabonának)….. naphosszat lestem a fecskéket az istállóban, ahogyan etette fecskemama a fiókáit…..csodáltam, ahogy a tehenek besandarítják a füvet izmos nyelvükkel,…elnéztem nagy szemeiket….. az estefelé már duzzadó tőgyüket s hűvösödve tisztes távolból kísértem a menetet: elöl a tehenek, mögöttük Marika mezítláb egy vesszővel a kezében kurjongatva hajtotta be őket.

Az istállóban várta már nagyanya kis székkel a kezében, fejésre készen. Az a habos friss, meleg tej! Abból mindig inni kellett, mondták, ettől majd megjön a színem. Vékony, félénk, mindig szandálban járkáló kislány voltam. Nem tanyára való gyerek…hasznomat nem tudták venni. Ezért voltam „csak” falusi vendég.

Nagyapám nem is volt megelégedve sem velem, sem a bátyámmal. Én az esti etetés helyett a szentjánosbogárkákban gyönyörködtem inkább, bátyám meg a harmonikát húzta volna naphosszat munka helyett. Reggelenként nem fűlt a fogunk az udvar közepén álló gémeskút melletti hatalmas vályúban mosakodni….esténként ugyanott. Úri gyerekeknek nevezett bennünket. Persze nem haragudott ránk, viccesen mondta, de nem nézte jó szemmel. Ha tehettük, kimentünk a tanya mögötti kiserdőbe. Sejtelmes világ volt ott! Én vittem a babáimat, a krumpliból készített állatkákat, és egy pokrócra leheveredve hallgattam a madárkák csicsergését. Már amikor nem a bátyám gombos harmonikájának a hangjára szenderedtem el. Merthogy azt is nagyon szerettem!

- Lánka, Te már megint nőtté!- mondaná nagyapám, ahogy rám kacsint a falon lévő képről.

Aztán…..amikor tanítónő lettem, nagyapám nagyon boldog volt. Mondta is az egyik kolléganőmnek, akit megállított az utcán:

• Jaj, úgy örülök, hogy az unokám tanító lett, mer olyan semmirevaló lány vót!

No, erről a nagyapámról van még mit mesélnem! Hogy is mondjam? Nagyapa igazán életvidám, nagyon élni szerető ember volt. Olyan öntörvényű…Pirospozsgás, kerek arca, huncut két csillogó szeme mindig mosolygott. Leginkább a szépasszonyokra! Jókedve, vaskos humora sosem hagyta el. Azt nem mondhatnám, hogy élt-halt a családjáért, sokkal inkább kedvelte a baráti társaságot. Vasárnaponként a mise után útja a Kisvendéglőbe vezetett, ott már várta a többi fényesre suvickolt csizmás, pödrött bajuszú „nagygazda”, aztán délig abba sem hagyták az ultipartit.

Menyecske ügyeiről az egész falu beszélt. Tudom, emlékszem, szüleim nem örültek neki, de mit tehettek, nagyapa már csak ilyen volt. Szerette is énekelni, hogy

„Én vagyok a falu rossza, egyedül…”

Később, hogy dédnagyanyám meghalt, beköltöztek a tanyáról a falusi házba. Onnan jártak ki a földeket, szőlőt művelni. Korral haladó ember volt, hát vett egy csettegőt, leváltotta a lovakat, gumis kocsit. Volt is baja a családnak ezzel eleget! Ha elromlott, már pedig sokat elromlott, vagy le kellett festeni, hívta az unokavejét, csinálja, szerelje, vizsgáztassa. A hajunk égnek állt, ahogy az öreg vezette ezt az országúti szörnyeteget!

Stoptáblánál úgy kanyarodott a főútra megállás, szétnézés nélkül, hogy ihaj! Mikor figyelmeztettük, hogy ez veszélyes, mert mi van, ha jön az úton autó, ez volt a válasz:

-Mié? Hát annak is van szeme!

Nagyapa elvárta a család apraja-nagyjától, ha valami munka van, ott legyen nála mindenki. Ahogy öregedett, ez persze természetes volt..…mert a gazdálkodást még akkor sem adta fel, mikor ő maga már nem nagyon bírt dolgozni. Parancsolgatni a csettegőn ülve, az még jól ment.

Szüretkor is ezzel a járművel „száguldott” haza a papa, platóján a húszhektós jól megrakott káddal. Mivel már ránk esteledett, mondtuk, csak álljon be az udvarba, majd reggel mennek a férfiak ledarálni a szőlőt préseléshez.

Hát, ahogy odaérnek másnap, a szőlő ugyanabban a kádban, de a csettegő helyett a földön van.

• Papa, ezt hogy szedte le?

• Nem köllött azt leszenni, legyött a magától!- volt a válasz.

Aztán megtudtuk a szomszédoktól, hogy mi történt. Nagyapám fütyörészve, akkora lendülettel vette be a kanyart az utcáról az udvarba, hogy a kád teli szőlővel egyszerűen lerepült a sima platóról, bele az út menti árokba! Csak be kellett gurítani a kádat, bevödrözni az elfolyt létől bizony megkönnyebbedett szőlőt.

De a papa nem vette lelkére, csak fütyült, danolt.

Aztán danolt…… még egyszer, utoljára. Vittük az ebédet neki, és láttuk, valami nagyon nincs rendben. Csak ült az asztalnál, és mosolygott. Beszéde lelassult, bár szeme most is hamiskásan csillogott. Bármit mondtunk neki, csak dudorászott jókedvűen. Szóltam az orvosnak, aki megnézte őt, és azonnal mentőt hívott. Mire összeszedtük a kórházba való pakkot, már ott is voltak. Nagyapám csak énekelt…...már sokadszorra ugyanazt:

Túl az Óperencián boldogok leszünk,

Túl az Óperencián csókra éhezünk……

Csak danolt, danolt, még a hordágyon is, mikor vitték kifelé a papa jókedvétől mosolygós mentősök.

Másnap reggel kaptuk a hírt. Nagyapa meghalt az éjjel.

Még most is látom, ahogy a mentőbe téve integetett kifelé, és énekelte:

Túl az Óperencián…..boldogok leszünk…..

Túl az Óperencián…..csókra éhezünk…..

Túl az Óperencián….. lesz mesés tanyánk…..

2007. 03. 27.

Emlékeim - 2

Emlékeim - 3